Készült 1986 decemberében:

1987. július 27. éjjel

- Ébredj már! - szól Margaret, s egy csókot nyom a homlokomra. - Elbóbiskoltál!
Holtfáradt vagyok. A belga-nyugatnémet határon vagyunk már. Egy kefebajszú, paradicsomfejű vámos
közeledik merev arccal.
- Jó estét, passportokat legyenek szívesek. - tökéletesen beszél angolul, átnyújtom a kért útleveleket.
Egy parányit sem szimpatikus.
- Nem fáradtak? - kérdezi, s egy valamifajta egyedi mosoly jelenik meg s tűnik el a másodperc tört része
alatt az arcán.
- A frászt nem, már egy órája itt dekkolunk! - ez Michelle lányom volt. Bájos, szöszi fejét anyja felé
fordítja, kinek szikrát lövell a szeme ez iménti mondatért.
- Dr. Roger Simpson - ez én vagyok - valamint felesége, született Margaret Bellom, és miss Michelle
Simpson- folytatja a paradicsomfejű. - Mehetnek!
Udvarias köszönés és beindítom az autót. Másodpercek múlva rátérünk az autópályára, megyünk bele
az éjszakába és nem állíthat meg senki és semmi egészen Münchenig.

28-a késő délután.

München. Tíz éve már jártam itt. Nem sokra emlékszem. A Kauringerstraassén rövidesen a Maiernplatz-
ra érünk.

Ez lényegében a főtér. Nem messze vörösmárványból épült Mária-oszlop. Talapzatán négy bronzfigura.
Amott pedig az Új városháza. A kilátótoronyban van a híres játék szerkezet. A bábokkal felelevenítik a
lovagi tornát. Sétálunk tovább. Néger zenészt látunk, aki egy ősi ütőshangszeren játszik. Sokan állnak
körülötte. Feltűnik a világhírű bódé. Leírhatatlan alakú. Bele lehet ülni és állítólag megvéd minden
emberre káros tényezőtől, hőtől, zajtól, radioaktivitástól, de ezt nem hiszem el. A beugró pedig tíz márka.
Két-három egyén áll sorba, azok is külföldiek.
- Szívesen beülnék - szólal meg Margaret.
- Én úgyszintén - vágja rá Michelle.
-Kérlek, ti vagytok szavazati többségben.
Margaretre kerül a sor. Kinyitja az ajtót, bemegy. Most veszem csak tüzetesebben szemügyre a bódét.
Hát a színe!
Kinek lehet ilyen pocsék ízlése? Ugyanis a színe libaürülékzöld.
Az egész tojásdad alakú, itt-ott érthetetlen német szövegek. Ekkor kilép Margaret. értetlenül néz,
vonogatja a vállát, nem tudja mire vélni a dolgot. Következik Michelle.
- Láttam, lehet kapni hamburgert! Apu "lécci" adjál pénzt!
Egyébként biztos nem éhes. Még a szállodában vágott be egy nagy adag velőkrokettet. Csak azért kér,
mert a nagybátyja megszeretette vele.
-Szaladj vegyél!- mondom -De addig én bemegyek.
Beülök a roppant kényelmes ülőalkalmatosságba és bezárom az ajtót. És várok, hogy történjen valami.

Ugyan mire is számítok?
Belül minden hófehér bőr. A tetejéről mesterséges fényforrás ontja a fényt. Tíz márka az egészért.
Csakis valami pénzéhes idióta találhatta ki. Bizonyára valamiféle biztonságérzetet hivatott kelteni.Ekkor
következik be a tragédia.
Leírhatatlan zaj támad ami nem akar abbamaradni soha. egyre erősödik ha még ezt lehetséges
érzékelni. Mintha százmillió vonat kereke csattogna, mintha százmillióló patája dübörögne, százmillió
tank lánckereke csörögne. Bele haltam volna, ha nem maradt volna abba.
Éreztem, felindul velem a bódé. Lebegtünk,szálltunk, süvítettünk meghaladva és többszörösen lekörözve
a hang sebességét.
bizonyossá válik: bomba.
Elájulok. Mikor magamhoz térek látom, csaknem hat óra telt el.
Vajon kimerészkedjek? Egyáltalán: élnek-e még mások? Szemem a falat pásztázza. /van-e értelme,
hogy kimenjek? / egy hőmérőre pillantok!
Odakint 400 C fok van. A teljes kétségbeesés környékez, elnyom az álom.
Ki vagyok kötözve egy két méteres kaktuszhoz. Mezítelen bőrömet teljesen átlyuggatták a tüskék, amik
nyillaló fájdalmat okonak. Körülnézek. Bennszülött törzs ugrál körül egy üstöt, amelynek oldalát a tűz
narancssárga nyalábjai simogatják.
A hatalmas edényben Michelle áll és nevetgél. Most látom csak, hogy teljesen kopasz. Egy köpőcsövet
emel szájához, s lövedékét a vállamba segíti. Iszonyú fájdalom. Kibuggyan a vér és nagy sugárban /mint
a Temze áradásakor/ a köldököm felé veszi irányát, ahol is deltatorkolatot képez. Egyik ága az egyik,
másik ága a másik combomon csurogva. Indul a verseny. Melyik ág éri el előbb a földet.A jobboldalinak
szurkolok... Elhaladnak hímvesszőm mellett ahol még semmi különbség. Folytatják ádáz küzdelmüket.
Ekkor előugrik Margaret, s mintha a vesémbe látna, kajám vigyorral, a mutatóujjával megszakítja a
jobboldali ágat.
Ekkor megjelenik a törzsfőnök, hóna alatt egy hifi toronnyal, kezében hatalmas fülhallgatóval, amit a
fülemre tapaszt. Természetesen nem zene szól, hanem az a jellegzetes, iszonyú robaj.

29-e

Felnézek a hőmérőre már csak 35 C. Elhatározom kimegyek.
Kellett ez nekem, mindenhol hamu, por, üszkös faroncsok, életnek semmi jele. És az ég! Egyáltalán ég
ez? Sötétszürke burok képződött felém. Mint a filmekben. Annyit boncolgatják ezt a témát. Az ember
küzdelme a létért a világvége után. És én átéltem a világvégét. Én Dr. Roger Simpson! Dr...! Dr...! Dr...!
mi ér most már ez a megkülönböztető jelző?
Visszagondolok a rémálomra. Egész Németország...Mit Németország, egész Európa, vagy az egész
világ lakosságának földi maradványai elférnek abban az üstben. Vagy talán más kontinensek teljes
épségükben megmaradtak?
Leht, hogy két vagy három nagyhatalom egymás ellen fordult, és Németország elpusztítása csak
stratégiai fogás volt. Lehet, hogy mégsem és akkor? Lehet, hogy erre soha, senki nem fog fényt deríteni.
Megsemmisült ennek a felsőbbrendű fajnak a történelme, korszakalkotó találmányai, aki ezt a bolygót
uralta jól-rosszul.

30-a

Magamhoz vettem a bódéban talált csekély élelmiszer csomagot. Áldom azt a pénzéhes idiótát.

Órák óta járok. Élet sehol. Felkaptatok egy pirinyó dombra, de azért mégis van kilátás. Leülök falatozni.
Véletlenek sorozata, hogy túléltem.
Ha nem vagyok Münchenben... És a bódé... Fantasztikus. Még filmben is mese. Megdöbbenek! Ha
Michelle nem veszi észre a hamburgerest, vagy ha a nagybátyja nem szeretteti meg vele....
Akkor most ő élte volna túl.

31-e

Elfogyott az élelem. Éhes és fáradt vagyok. Életnek még mindig semmi nyoma.
Hihetetlen dolog történik! Egy alakot veszek észre! Kb. 200 méterre van tőlem. Egyelőre nem tudom
megállapítani a nemét.
El kezd rohanni, én szintén így cselekszem. Egyre élesebben és közelebbről látom. A neme:nő. Szőke
és feltűnően csinos.
5-6 méterre megtorpanunk és nézzük egymást. Bal keze súlyosan megperzselődött. Észreveszi, hogy a
kezét mustrálom, ezért elrejtésképpen a háta mögött összekulcsola. Mintha nem is tudnám miért
csinálja. Eszembe ötlik: nagy feladatunk van.
Utódokat kell nemzenünk, hogy aztán vérfertőző nászok árán fennmaradjon az emberi faj. Mindenre
meg kell tanítanunk az utódainkat.
Lehet, hogy a "következő emberiség" nem tud majd repülni? Nem hallgathatnak rádiót, nem nézhetnek
tévét. Ezek megalkotása nem a mi feladatunk. Lehet, hogy ők is elpusztítják egymást, ahogy a mi
társadalmaink tették.
De lehet, hogy ott is marad két ember. Nevetséges, de lehet, hogy ez egy véget nem érő folyamat.
De ha már nem marad képviselő valamelyik nemből, ez lesz a végleges katasztrófa. Ésszel szinte fel
nem fogható dolog jutott az eszembe.
Lehet, hogy következő emberiség rólunk ír majd Bibliát. Róla és rólam. De hisz nem maradt fönn elég
állat és takarmány. Habár, ki tudja.
Mindenesetre meg kell próbálni.
Nézzük egymást és egy bágyadt mosolyt erőltet arcára.