Úgy tudom fennáll a tömegvonzás köztem és egy elhaladó úthenger között, csak éppen marha pici, ezért nem történik semmi látványos, amikor elgurul mellettem.
Ebből kiindulva minden, ami a vásznon látszik (vagy éppen nem látszik, de sejtjük, vagy tudunk róla) kapcsolatban áll minden további vásznon szereplő személlyel és tárggyal.
Egy szituáció szereplőinek szoros, vagy kevésbé szoros kapcsolata van mindennel, ami a vásznon zajlik. Egy rendezőnek ezt a kapcsolati hálót, ezt a sok vektort kell kézben tartania, és költészetet csiholni belőle.
Nem lóghatnak le a statiszták a vászonról. Nem érezhetjük, hogy ezek egyedi vektor nélküli, nehéz sorsú fizetett arcok, mint ahogyan a Werckmeister esetében ezt sugallja a motiválatlan, ácsorgó tömeg.
Ha sok embert rutin nélkül mozgatnak, a bátorság inkább vakmerőség. Minden élőlénynek a saját vektorával a hóna alatt kell jelen lennie minden szituban.
Említhetnők a Bibliothéque Pascal könyvtár vízparti fegyveres sorfalát. A sorfal tagjainak csak a napi statisztagázsijával van kapcsolata a látottak szerint. „Karaktereiknek” a szituációval kevéske.
A rendező nem tesz egyebet, mint egy zenész, nyomkodja a billentyűket.
A karmester megfelelőbb hasonlat. Egy edzett befogadó nehezen viseli, ha földrepottyan a cintányér. Akinek volt szerencséje fiatalnak lenni a vhs-korszakban, az nagy eséllyel lett vájtszemű befogadó. Látja a kapcsolatokat szereplők, azok emlékei, valamint minden más között.
Nem lehet hajszál a levesben, nem zökkenthetnek ki azzal, hogy véletlenül kétszer ütközik ugyanaz a két biliárdgolyó az alkotói szándék esetlegessége miatt. Mindezt érezzük csak, minél több filmet fogyasztunk.
Egy rendezőnek nem kell műveltnek lennie, ahogyan egy virtuóz muzsikus simán lehet szótlan alkat. A rendező értse a szándékot, mindenkinél jobban ismerje a filmet, mint fegyvert.
Az ő feladata, hogy bármilyen történés láttatása korszerűnek hasson, ne gondolhassuk azt, hogy amit látunk korábban készült, mint a film tényleges évszáma.
Egy vadnyugati lövöldözés objektív esemény. Ami madártávlatból ugyanaz, az a vásznon ég és föld, formai diadal vagy kudarc. Próbáljuk meg egymás mellé tenni fejünkben a Nagy vonatrablást, a Délidőt meg a Fegyvertársakat. Kalapban lövöldöznek mindben. Mégis azonnal, első blikkre, a pillanatnyi technikai feltételek által meghatározott képi szövetből tudjuk, hol kell időben elhelyezni őket. Egy mai filmesnek nincs más dolga, minthogy megpróbálja 2011ben létrehozni a 2020as standardokat. Hogy filmje 9 év múlva pont úgy nézzen ki, mint akkori társai.
Ez igaz az autós üldözésekre. Hogyan lehetséges, hogy pár év alatt korszerűtlenné, dinamikátlanná válik valami, néhány hasonló eseményt ábrázoló, pár évvel később leforgatott jelenet hatására?
Milyen izgalmas lehetett a Bullit, vagy a Francia kapcsolat moziba kerülésük pillanatában.
Miből ered az, hogy pár év alatt rájuk licitál a többi film, és ahogyan egy ruhadarab, az erkölcsi kopás áldozata lesz eltérő mértékben minden játékfilm?
A játékfilmekre halmozottan jellemző, hogy a nyersanyag determinál. Elég, ha egy saját korában érett drámára, a Metropolisra gondolunk. Mai szemnek már kizökkentő lehet a színészek túlmaszkírozottsága, amit az akkori hardver és az előhívás során használt vegyszerek minősége követelt meg, gondolom.
Hogyan próbáljunk meg befogadni egy 1950-ben készült filmet?
Teljesen felesleges próbálkozás. Időgépre, agymosásra, és friss élményként akkori filmek tucatjaira lenne szükség hozzá.
Az éppen elkészült, forgalmazásba és vászonra került filmekkel lehet mit kezdeni csak.
Csak ezeket tudjuk „érezni” a többi filmhez képest, „filmként” értékelni, elhelyezni a többi között. Pont.
Az osztott képmező a legelső alkalommal hat igazán. Meghökkenünk, azonnal tudjuk, hogy itt most filmművészet zajlik, értjük. Bocs, érezzük.
Mész az utcán, odalép hozzád egy cilinderes csávó és feltol az orrodba egy égő csillagszórót. Legközelebb már a cilinder távoli látványa is elég, hogy felkészülj. Így van ez az osztott képmezővel.
Járművekkel foglalkozó szakújságíró egy éppen porondra kerülő autóval vagy motorral foglalkozik. Egyrészt, mert a valóság nyomásának, olvasói érdeklődés/példányszám, engedelmeskedni kell. Az éppen elkészült járgányt elhelyezi az eddigiek között, beszél az ipari környezetről, a jövő esetleges trendjeiről, kipufogódobról, motorblokkról, kézzelfogható részletekről. Ezt meg lehet tenni a filmekkel is, sőt érdemben gondolkodni nem is lehet másképp róluk. Szükséges ehhez, hogy gondolati medrünk elhagyja a cselekmény kifutópályáját. Aki a cselekményt látja csak, az nem lát többet négy keréknél.
Lehet földrészekben gondolkodni, de kisebb egységként jelen van még az ország, a város, az utca.
A filmről „gondolkodók” megtorpannak egy nagy egységnél, mintha megterítenének szépen mielőtt leülnek az asztalhoz, majd inkább elmennek aludni. Lényegtelen, filmfüggetlen egységekben mérnek, lezárt egységet látnak, pedig még bőven zajlanak kölcsönhatások ezeken belül is.
Amennyiben az utunkba akad egy ismeretlen film (nem tudjuk ki rendezte, időben és térben sem tudjuk elhelyezni) mi a frászt kezdjünk vele, ha az évszámot sem ismerjük?
Valamilyen filmélményt kaphatunk, de nem „tudatosat”.
Ebben az esetben töprengjünk el a látottakon, és írjunk egy évszámot a tenyerünkbe.
Majd tudjuk meg a számot ( a legfontosabb a harmadik számjegy, ha azt eltaláltuk, már nem tudnak eladni minket), és tekintsük meg újra a szám ismeretében.
Hány darab képkockára van szükség egy film közepéből, hogy bizonyosak lehessünk az alkotói szándékok felől? Ez most sunyi arthouse, vagy tahó multiplex film?
Mennyi kép, vágás vagy dialógus kell?
Hány hangjegy köll egymás mellett, hogy azt mondhassuk, itt a zenetörténet most kap egy pofont?
(Milyen érdekes, Bartók és Kodály térdig gázoltak a tömegkultúrában, gyűjtötték a népdalokat, hogy majd bevigyenek egy gyomrost a zenének.)
Az ősfilmesek (Griffith, Melies) 1920as agya mennyi idő után ismerné fel, hogy egy szinte költségek nélküli, megélhetési erotikus film bevezetőjét nézi valójában 2010-ből?
Több részletet, több kapcsolatot kell kezelni a vásznon az idő múlásával. Ez az ok, amiért elöregszik, korszerűtlenné válik egy-egy jelenet. Egy lövöldözés vagy autós üldözés másképp néz ki ma, mint negyven éve. Egy közönséges párbeszédnél sincs ez másképp, de egy nagyobb léptékű jelenetnél sokkal tapinthatóbb.
Azt gondolom, ha a mostani élménykészletünkkel, egy nagy kikerülő huppanással beülhetnénk egy 2030as nagyjátékfilmre (ha lesz még ilyen akkor), nagyon igénybe lennénk véve érzelmileg. Szinte érzem, amit éreznék, elakad a lélegzetem most is. Közel húsz év alatt, eddig el nem képzelt vektorok kerülnének képbe. (Képzeljük el, hogy egyik pillanatról a másikra olyan lesz a szaglásunk, mint a kutyáknak.) Még nagyobb empátiával viszonyulnánk a jelenetek szereplőihez, húsz év alatt sokat fejlődne a hullámvasút.
Két évtized elég lehetne arra is, hogy technológia kerekedjen saját élményeink, emlékeink kiszipkázására az agyunkból befogadás közben. A film legközelebbi rokona az álom, különös lenne halottainkat interakcióban látni, egy-egy műalkotásban. Ha a műalkotás lezárt anyagot jelent, akkor ez inkább a számítógépes játékok jövője lehet.
Az igazi filmesek olyanok, mint a formatervező zsenik. Éppen csak piacon van a kész cucc, ők már a pár év múlva esedékes ráncfelvarráson agyalnak. Cameron az Avatart hosszú évekkel korábban dédelgette már, több lépcsőfokban előre gondolkodva, mint egy egészséges halandó. Nem mernék a szemébe nézni beszélgetés közben. Meg sem kérdeztem, amire kíváncsi vagyok, ő már válaszolna rá. Vagy a következő kérdésre.
Megszokja a szemünk a ma autóit az utakon, mint ahogyan megszokjuk a különböző szoftverek felületeit. Ezért érdekes period filmmé válik az, ami húsz esztendeje játszódik: az autók másképp szögletesek, a szoftverek kezelő felületei még darabosabbak, kevésbé letisztultak.
Magukkal a filmekkel ugyanez történik. Ha nem látjuk időben őket, eltelik pár év, akár hónap a megjelenés és megtekintés között, a versenytársak bezavarnak és nem tudjuk érdemben értékelni őket.
Háború után több fiú születik rejtélyes módon. Ezt többször hallhattuk. Lehet, hogy testünk őrzi felmenőink élményeit. Ez utóbbit is.
Mi van, ha a valóságban, egy műszerekkel (még) nem mérhető módon össze vagyunk kötve társainkkal, mint valami ősbluetooth? A közösen megélt szitu élménye összeadódik az egyedekéből, és létrejön a legobjektívebb, leghelyesebb verzió, ami alapján kirajzolódik a helyes döntés amivel kapcsolata lesz valamelyik egyednek? Vagy mindnek. Vagy csak a sámánnak?
Filmnézés közben, ez a különös, a kor pillanatnyi filmtechnikai szintjének megfelelő (Patyomkin/Psycho/Titanic) teljesség igénye munkál bennünk? Megéljük a vásznon szereplő szitut a többi szereplővel és próbálunk bluetooth kapcsolatot létesíteni velük, mint őseink tették mondjuk vadászat közben. De nem megy, mert nem léteznek. Lélektanilag résztvevők is vagyunk a helyzetekben, plusz mindent látó szem az adott filmben.
Így tehát maga a filmnézés egy mesterséges közösségi ősélmény, nem más, mint gyötrelem, ami még jól ki is van herélve?
Ha az előző túl sok lenne, a következő sanszosabb. Mocorog bennünk a rendrakás kényszere a nappaliban, uralni akarunk mindent. A vásznat nézegetve ugyanez a kontrollkényszer kér enni észrevétlenül. De valahogy úgy, hogy csak az igényeket akarjuk begyűjteni, nem akarva megoldani a látott egyedi problémákat. Az a vágy van bennünk, hogy minden helyzetről, viszonyról, szereplőről tudjunk. Nem az egyes problémák megoldása (mert az az életben sem menne), hanem egyfajta pontos és részletes „biztosítási kárigénylista” vágya van meg bennünk.
Az idő múlásával, a sok-sok elkészült film együtt bonyolítja a helyzetet, nő a technika fejlődésével a listába veendő problémák mennyisége. (O'Horten leül egy székbe. Halljuk bőrkabátja nyikorgását. Ez ma a világ szerencsésebb felén sztenderd. Fokozatosan jutottunk idáig az első hangosfilmektől. A technikai fejlődés a hangzó világ bonyolódását is magával hozta. A némafilmek idején nem volt téma, holnap pedig hiányérzetünk lesz, ha nincs kísérő hang. )
Vásári forgatag a vásznon. Valaki megperdít a feje felett párszor egy vaddisznófejet. A járókelők vagy tudomást vesznek róla, vagy nem. Vagy akarnak, vagy nem tudnak. (Merthogy robotok és nem érzékelik). Vagy egy zsiráf fejét. Másképp kell megrendezni, ha Afrikában ma, vagy ha az inkák között játszódik több száz éve. A társadalmi hierarchia is lényegi, nem mindegy, hogy a legfőbb hadúr, vagy a falu bolondja perdít. Az idő, a tér, a személyek és a körülmények szorzata az amit meg kell tudni rendezni. Másképp fognak reagálni, ha már jó ideje bámulnak egy közeledő üstököst közben. Másképp kell megrendezni, ha sötétben játszódik, és csak a közelben lézengők veszik észre az állatfejet. ( Ha éjszaka játszódik, azt az írói döntések közé kell sorolnunk. Olyan alapvetés a kottában, amit a karmester már nem tud megkerülni. )
Tehát. Figyeljük az adott helyzetet, egy-egy szereplőt jobban ismerünk, az arctalan háttérkaraktereket kevésbé. Látunk egy vektorrendszert amit a szereplők viszonyai rajzolnak ki.
A rendező feladata a látottak zökkenőmentes megvalósítása, az erkölcsi állásfoglalás, érzelmekkel való megfelelő telítés mellett. Ez áll folyamatos változás, fejlődés alatt. Minél edzettebb egy befogadó, annál pontosabban képes megbecsülni a látott filmrészlet születésének évszámát.
Ha kiderül valakiről, hogy teszem azt nem látta a Lány a vízbent, mitévők legyünk?
Jómagam legalább háromszor láttam kópián a moziba kerülésének idején. Beszélgetőtársam úgy fog meghalni, hogy sosem látta, merthogy nemigen tudja pótolni.
Ha nagy szerencsével, jó körülmények között tudja befogadni, az is csak max. 1920 x 1080 elméleti képpont, hol van ez a filmtekercshez képest. A dvd esetében ez a szám még kisebb. Olyan ez, mintha egy regényt úgy kéne befogadni, hogy csak minden ötödik szó áll rendelkezésre.
Ha tehát nem látta időben, vásznon, sajnos felesleges kapálóznia.
A múló idő nem tesz jót, nem lehet utólag elhelyezni már a sakktáblán, a többi film között.
Mert ha nem így teszünk, nem iparművészetként gondolkodunk a filmekről, marad a műveletlen emberek mentsvára, szedett-vedett értékrendje, amit nevezzünk zavaros abszolútumnak.
Erről persze nem tehetnek, nemigen lehet eligazodni a filmek között egykönnyen.
A tévécsatornák közötti szörfözésnek lehet egy érdekes hozadéka: belebotlunk valamibe, amiről semmit sem tudunk. Az irodalom esetében, erre nem tudom van-e mód. A cím és a szerző neve szerepel a könyvön, mikor turkászunk az antikváriumban.
A kredit ismerete nem szükséges a műélvezethez. Hogy a rendező és az író azonos-e vajon, ha nem ismerjük a készítőket, nem kikövetkeztethető és a film szempontjából különben is lényegtelen. Az Eredet és az Avatar, az alkotó szempontjából szerzői filmek. Ugyanaz a személy vesz levegőt, hogy aztán kifújja, ugyanaz emeli először a bal, majd a jobb lábát. Vagy pedig: Bach körmöl, Glenn Gould pedig újraértelmez és nyomkod.
Ha Tarantinot kérdezed (youtube), azt fogja mondani Fincher a legnagyobb rendező és nem téved. De. Tarantino elmondása szerint, egészen más dolog az, ha farkasszemet kell nézned az üres papírral. Valóban más készség kell hozzá. Szobafestéshez megfelelő szakember kell, jobb ha te magad csak a színről döntesz. Ilyen egyszerű.
A legnagyobb problémát ez jelenti mindenkinek: nem világos, hogy aminek örülnek, az vajon írói vagy rendezői döntés.
A gyártó nemzetre következtethetünk a kép szövetéből is, nemcsak az események helyszínéből. Amennyiben tényleg tudatosan szeretnénk elhelyezni a látottakat, egy számot kell tudnunk. Egy pontot az idő számegyenesén. Szórakozhatunk azzal, hogy utólag tudjuk meg. Ritka szerencse, ha végignézhetünk valami teljesen ismeretlent, a tényleges évszám ismerete nélkül.
Ha építészetben gondolkodunk, egy épület megítélése nem történhet meg a kapcsolódó évszám nélkül. Az helyezi el az építészet evolúciójának adott lépcsőfokán. Ezért lehet izgalmas egy új épület. Hisz ismerhetjük az eddigi összeset, a jövőt meg csak sejthetjük, ezért ha érezni óhajtjuk, azt csak egy éppen megszületettel tehetjük meg. Érezzük, majd gondolkodhatunk rajta, ütköztethetjük a fejünkben lévő jövővel.
Az építészet analógiája jól illik a filmre. Az épületnek funkció kell, használhatóság, a filmeknek meg magas nézőszám, piaci érték. Egy kétméteres belmagasságú pályaudvar hülyeség. Egy film, aminek fő értékképző rétege lenne, hogy Sartre-ról szól, nem determinálja, hogy értéket hozunk létre. Egy kisfiú története viszont, aki azt hitte szép, de amikor levágják fürtjeit, kiderül hogy marha ronda, lehet jó kiindulási alap egy nagyszabású életrajzi drámához.
A képzőművészethez semmit sem konyítva, eszembe sem jut, hogy nonfiguratív festményekről gondolkodjak. A tetszik/nem tetszikig sem merészkedem. Sokakat stresszmentesíthetne, ha ugyanezt tenné bizonyos filmekkel.
